Város története

Őskor

A Pilisi-medencét határoló hegyek barlangjai már az utolsó jégkorszak végén lakottak voltak, ebből az időszakból több ősemberi lelet került elő, részint a Pilisszántói-kőfülkéből, részint a Kis-kevélyi-barlangból. A feltételezések szerint a gravetti törzsekhez tartozó pilisi ősemberek, akik lakóhelyüket minden esetben a síkságokra néző barlangokban alakították ki (olyan korszakban, amikor más környékbeli törzsek lakói már rég földkunyhókat építettek) szinte "nagyüzeminek" tekinthető rénszarvasvadászattal foglalkoztak, méghozzá valószínűsíthetően a szarvasok húsát a feldolgozás után máshová szállíthatták el. A leletek alapján az itteni ősember vadászterülete nemcsak a Pilisvörösvári-medencére terjedt ki, de Dorogtól egészen a Tétényi-fennsíkig.

Ókor

A rómaiak korában segédtábor állt a város Karátsonyi-liget (korábban Szabadságliget) nevű részén, ez valószínűleg Traianus császár uralkodása idején, vagy akörül létesült. Erre utalnak a Pilisvörösvár területén előkerült pénz- illetve sírkőleletek is: az itt előkerült domborművek egyikének faragásai jellegzetesen II. századiak. Pilisvörösvár területén – a solymári Szarvas-csárda irányából Pilisszántó felé – húzódott keresztül az Aquincumot Brigetióval összekötő római út is, melynek három mérföldköve, valamint az útalap számos kőtörmeléke is előkerült a város területén. A mérföldkövek feliratai közül kettőt tudtak megfejteni, ez alapján egyiküket, a VII. számot viselőt 305-306 körül, míg a VIIII. (IX.) számút 237-ben állították fel.

Középkor

A középkorban több falu is volt a mai város helyén, illetve közvetlen környékén (Boron, Födémes, Garancs, Kande, Királyszántó, Kürt); ezek többsége már a tatárjárás előtt is létezhetett, nagy részük később a török hódoltság alatt pusztult el. Boron (Borony), Födémes, Garancs és Kande a város mai lakott részeitől északra elterülő, jelenleg mezőgazdasági művelés alatt álló területek helyén lehetett, míg a város mai területén egykor létezett középkori falu a feltételezések szerint Királyszántó / Kisszántó lehetett, ahol földművelésre kötelezett királyi szolganépek éltek.

A 16. század első felében a Podmaniczky-család volt Kisszántó birtokosa, 1528-ban már udvarházuk (castellum) is állt itt. 1562-ben azonban Podmaniczky Rafael utód nélkül hunyt el, ezért itteni birtoka az udvarházzal együtt a királyra szállt, aki másoknak ajándékozta azt tovább. Később, az 1696-os urbáriumban egy romot említettek erről a területről, az talán ez az udvarház lehetett.

A török korszak

Buda törökök általi bevételét (1541) követően a pilisi térség is török kézre került, és már 1543-ban megkezdődött – valahol a mai Pilisvörösvár területén, de közelebbről nem ismert helyen – egy török palánkvár építése. A törökül Kizilhiszár palankaszi nevet viselő várat Lala Musztafa építette, az építkezés kezdete 1543. április 6., befejezése 1544. március 24. volt. Evlija Cselebi beszámolója szerint az 1000 lépés kerületű, széles árokkal körbevett, négyszögű, hármas palánkerődítmény egy réten épült, területén mintegy száz, deszkatetejű katonaházat alakítottak ki. A vár az Esztergomba vezető országút közelében létesült (ez vélhetően nem azonos a mai 10-es úttal); ugyanitt egy dzsámi, egy fogadó és öt bolt is állt.

A török uralom alatt a vidék hullámzó sikerű hadi cselekmények színhelye volt. Ezek közül a legismertebb a "vörösvári csata" néven ismert 1595-ös ütközet volt, amely ebben a térségben zajlott, és célja a török uralom alatt álló esztergomi vár császári csapatok általi felszabadítása volt. Előzménye egy sikertelen roham volt az esztergomi vár ellen, augusztus 25-én, aminek másnapján az egyesített keresztény egységek a Vörösvár térségében gyülekező török felmentő seregekre támadtak. A váratlan, és stratégiailag totális sikerű hajnali támadás következtében a törökök közül mintegy háromszázan haltak meg vagy estek fogságba, szemben a keresztény csapatok 83 halálos áldozatával. Néhány nappal később az esztergomi várat védő Lala Mohamed megadta magát.

Az újratelepítés

A török Magyarország területéről való kiűzésével járó hadi események, és főleg Buda várának ostroma úgyszólván lakatlan területté tették az egész környéket, ezért a birtokosoknak elemi érdekük volt, hogy minél előbb munkás kézzel népesüljenek be az egykor virágzó falvak. Az akkori földesúr Csáky László volt, aki az elsők között kért sváb parasztokat a Fekete-erdőből, így a mai Vörösvárott már 1689-ben megjelentek az első sváb telepesek; ekkor már Vörösvár volt az itt megalapított település neve (ez 1900-tól változott Pilisvörösvárra). Az első telepítési okiratokat 1689. nyarán keltezték, ezzel Vörösvár lett a Budai-hegység első olyan települése, ahol újra élet támadt a török hódoltságot követően. A település német plébániáját 1692-ben alapították (a vasárnapi és búcsúi nagymisék azóta is német nyelvűek).

A 18. századtól a vészkorszakig a településen jelentős számú zsidó lakosság élt. 1944-ben 50 családot hurcoltak el, a háború után csak öten tértek vissza. Az 1946–1947 időszakban más településekkel ellentétben a német lakosságot nem telepítették ki, ennek okairól mind a mai napig viták folynak. A háború utáni évek németellenes hangulata, a 19. század vége óta hiányzó német anyanyelvi oktatás és a vegyes házasságok egyre nagyobb gyakoriságánák hatására a nyelvi asszimiláció felgyorsult a hatvanas évektől kezdve. Így ma már Vörösvárról legjobb esetben is mint kétnyelvű településről beszélhetünk, annak ellenére, hogy a rendszerváltás óta pozitív folyamatok zajlottak le a német nyelvi oktatás terén. 1895-től áthalad a falun a Budapest–Esztergom-vasútvonal. A települést 1997-ben városi rangra emelték.

Forrás: Wikipedia